Ifjaink szívében még erősebben él a szerelmi vágyakozás, ez a különös furcsa érzés, amely valamiért májusban intenzívebb, mint az év bármely másik hónapjában. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy körülöttünk teljes pompájába öltözik a természet, és egy picit, még ha tudat alatt is, de azt érezzük, ennek a csodának vagyunk a részesei mi is? Sajnos a ma embere ritkán van tudatában annak, hogy nem vagyunk és nem lehetünk a természettől különálló, felsőbbrendű lények, egyszerűen csak részesei vagyunk egy tökéletes egésznek. Szomorú, de a legtöbben megfeledkezünk erről, miközben mindennapi tevékenységeinkkel kötjük le minden időnket. Kitérhetnénk most hálátlanságunkra is, mellyel a bennünket tápláló Föld felé irányulunk, a környezetszennyezés szörnyűségeire, a mások felé mutatott közömbösségünkre, az állatok iránti érdektelenségünkre, sőt önmagunk mellőzésére is. Mert sokszor bizony saját érdekeinket, saját magunkat vágjuk sutba azért, hogy mások elégedettek legyenek velünk, és ez nincs jól így. Ahhoz, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet élhessünk, rá kell találnunk a helyes arányokra, adni és elfogadni egyaránt meg kell tanulnunk. A legtöbbször egyik sem egyszerű, hiszen nem mindig tudjuk, mit adhatunk másoknak, amit szívesenvesznek, és mi az, amit könnyű szívvel elfogadhatunk. Nos, hát épp itt van az a bizonyos kutya elásva. A szív egy csodálatos szerv, és nemcsak azért, mert ő a testünk motorja, hanem mert ott laknak az érzelmeink. Amikor izgatottak vagyunk, oly hevesen ver, hogy szinte hallani lehet, amikor pedig szomorúak, épp csak hogy meg nem szakad. A tudomány ugyan nem talál rá választ, miért a szívünkkel érzünk, de ez semmin sem változtat: mi tudjuk, hogy rajta keresztül szűrjük meg a világot. Márpedig ha valamiért a szívünk nehéz, ott probléma van. Abban, akivel vígan, „könnyű szívvel" tudunk együtt lenni, minden bizonnyal megbízhatunk, megoszthatjuk vele problémáinkat, örömeinket. Melyikünk ne ismerné azt a bénító érzést, amikor a bánat rátelepszik a szívünkre, és súlya alatt úgy roskadozunk, hogy alig bírunk járni? Az élet hoz ilyet is, olyat is, ám van egy adu is a kezében: az idő, ami tudvalévőleg minden sebet begyógyít. Csodálatos bizonyítéka ez annak a körforgásnak, melynek mindannyian részesei vagyunk. Míg tegnap még fájt, ma már elviselhető, és holnap már csak egy rossz emlék lesz minden kínunk, akkor is, ha azt hisszük, hogy az, amit most érzünk, soha nem múlik el. Nézzünk csak szét a természetben. Nagyon hosszú volt a tél és a hideg tavasz is, ám végre felcsillan a remény, kisüt a nap. Hirtelen megváltozik a kedélyünk, vidámabbakká válunk, és el is feledkeztünk a szeles, esős áprilisról, már csak a napsugarak simogatását érezzük, sőt alig várjuk, hogy beköszöntsön a forró nyár. így van ez az érzelmeinkkel is, főleg májusban, ebben a virágbontó hónapban, amit nem véletlenül neveznek a szerelmesek hónapjának. Ne álljunk ellen, tárjuk ki a karjainkat, öleljük magunkhoz szeretteinket, fordítsuk arcunkat a nap felé, és engedjük, hogy szívünket is átjárja a melegség. Mert semmi sem örök. A tavasz is elmúlik egyszer, a nyár is, és ha azt szeretnénk, hogy életünk őszén unokáinknak mesélhessünk majd szép emlékeinkről, ahhoz bizony ma, most kell élnünk az életet.
Fagyal Hajnalka